Az ” olvasó” és egy száll virág

2010 október 18. | Szerző: kpf

 Két eset, két történet, két életút, de egy közös van bennük. – Hogy mi a közös? -erről szeretnék most mesélni.

Az egyik kora tavaszi délelőtt a sebészeti szakrendelő előtt egy idős hölgy várakozott vizsgálatra. A lánya hozta be a kórházba, mert előző este balesetet szenvedett, és nagyon megütötte a bal csípőjét. Az utóbbi időben sokszor megszédült, és nem először történt vele, hogy elesett. Türelmesen várakoztak, mert látták sok a beteg, és egyhamar nem kerülnek sorra. Az idős hölgy egyszer csak úgy érezte, hogy ismét szédül, de már a feje is fáj, eddig nem érzett ilyet, csak a szimpla enyhe szédülést, amit egyensúly zavar követett. Szólt a lányának, hogy menjenek haza, majd eljönnek holnap, mert Ő nem jól van. Fel akart állni, hogy kimegy az udvarra, abban a pillanatban elájult. Amikor hozzánk került már eszméletlen volt, de spontán légzett.

Koponya Ct-re küldték, hogy kiderítsék mi lehet a háttérben . A Ct-ben már leállt a légzése, az őt kísérő orvos intubálta, és elkezdte a lélegeztetést. A lelet semmi jót nem mutatott, agykamrákba betörő vérzés. A betegünk menthetetlen, nemcsak kora miatt, de maga a diagnózis is az élettel összeegyezhetetlen . Idő kérdése, hogy mikor hal meg. A lánya meg volt rendülve, de azért tartotta magát, nem fakadt sírásra., csak állt és nézte az édesanyját. Aztán mintha egy fontos dolog csak akkor jutott volna eszébe, elkezdett a táskában kutatni. Érthetetlenül figyeltük, majd megkönnyebbülve elővett egy “olvasót”. Ez egy olyan lánc, amit a katolikus vallású emberek imádkozásnál ujjaikkal morzsolnak. Szabad? -kérdezte, és válaszra sem várva az anyja kezébe tette. Ez az övé, enélkül sohasem megy sehova. Az “olvasó” maradt, és beteg lánya lehajtott fejjel távozott. A paciensünk még egy hétig gépi lélegeztetés mellett élt, aztán egy hét után az esti órákban meghalt. Az “olvasó” még mindig a kezében volt. Protokoll szerint ilyenkor leszedünk mindent, nem maradhat a halotton semmi, sem ruha, sem ékszer,  így elvettem az “olvasót” is. Összepakoltam a leltárhoz, már csak egy dolog volt hátra, Ekg- készítés. A betegünk ekkor már legalább öt perce halott volt, és ilyenkor már a gép csak egyenes vonalat húz, hisz már nincs szív működés. Nem tudom mi történhetett, mert a gép szerint a betegünk szíve dobogott.  Érthetetlenül néztem a leletet, majd betegemet. A kollégám meglátta az olvasót az éjjeliszekrényen.- Elvetted Tőle?- Add vissza Neki!- E- nélkül nem tud elmenni!  Hallottam már ilyesmit. – Az “olvasó” visszakerült a kezében, majd én újra próbálkoztam az EKG-val. Ekkor döbbentem meg. A papíron szépen ki rajzolódott az az egyenes vonal…

Másik történet is hasonló, itt is egy idős hölgyről lesz szó. A családja hozta a súlyos beteg nénit, nem is értettem, hogy mertek elindulni vele kocsival, és nem mentőt vettek igénybe. A paciensünk 76 éves volt, súlyos szívbeteg, fulladásos panaszokkal, sajnos kritikus állapotban. Az orvosnak rögtön ez volt az első kérdése, hogy miért csak most jöttek. Nem akart jönni, úgy kellett rábeszélni, mondta az egyik hozzátartozó. Az ilyen és hasonló esetek sokszor előfordulnak amikor a beteg nem akar valamilyen oknál fogva kórházba menni. Tettük a dolgunkat, mentettük a menthetetlent, legalábbis utólag így gondolom. Nem volt már semmi esélyünk arra, hogy segítsünk, de legalább megpróbáltuk. A néni még egy napot küzdött, aztán a nap végén látogatója jött. A fia érkezett meg a feleségével és velük jött egy ötéves korú kisfiú is. A gyermek kezében egy szál piros rózsa volt. A betegünk a látogatókat látva teljesen kivirult, mintha semmi baja nem lenne. A folyosó végén is hallottam a nevetését, és ahogy az unokáját becézgette. A látogatók még egy órát vele voltak, aztán hazamentek. Messziről láttam ahogy a kisfiú a kórterem ajtóból még egy puszit dob a mamának. Aztán én is bementem a betegünkhöz, látni akartam a csodát, minek köszönhető ez a hirtelen javulás. Itt volt a fiam, a menyem  és az én virágszálam. Ők jelentik nekem a boldogságot, csak, hát kedves, tudja olyan messze laknak. Nem tudnak mindig jönni, látja a cseppem, most is hozott egy szál virágot. Mindig hoz, pedig mondom én, hogy ne költsenek, de, hát hiába. Meg tudja kedves, jól esik ez az embernek. Most is úgy vártam őket.- sóhajtott. Látom elfáradt, hagyom, hogy aludjon. Később egy negyedóra elteltével arra járva benéztem a nénire, kezében a virággal aludni látszott. Bementem az ágyához, hogy betakarjam., és akkor vettem észre, hogy már nem lélegzik. Meghalt, csendesen elaludt, csak a fiát és annak a családját várta… és persze azt a szál virágot…..

Újra élesztés

2010 október 16. | Szerző: kpf

 Sokáig gondolkodtam, hogy folytassam-e ezt a blogot, folytatom, ha tetszik, ha nem. Miért is kezdtem igazán ebbe témába? – A következő történet, amit megpróbálok elmesélni, remélem sikerül, ez győzött meg, hogy kell erről beszélni.

Sikeres újra élesztést hajtottunk végre kb. 3 évvel ezelőtt, előtte és utána volt több is, de ez nagyon különleges volt. Megváltoztatta az életemet, és persze a paciensét is. Olyan emberről lesz szó akit több éve ismertem, dolgoztunk is együtt, amikor úgy hozta a sors. Tehát a beteg nem volt ismeretlen. Egy májusi estén barátjával bejött hozzánk a kórházba, én a számítógépen dolgoztam, először nem is akartam a kezelőbe menni, azt gondoltam, hogy csak baráti látogatás. Aztán valami miatt abba hagytam a munkám és előre mentem. Péter, nevezzük így, már a vizsgáló asztalon feküdt, a kolléga a rutin vizsgálatokat végezte nála EKG készítést, és vérnyomás mérést. Amikor kész lett, átnyújtotta a leletet, ekkor érkezett meg a kardiológus, együtt bámultuk a papírt, mint aki nem hisz a szemének. Végül az orvos elkezdett telefonálni, hallottam, hogy a kardiológiai központot hívja. Én Péter mellett maradtam, hozzáláttam stabil véna biztosításához. Amikor már bent voltam a vénában, Péter megkérdezte tőlem, hogy mondjam meg mi van most vele. Tudod mondta alig hallhatóan, olyan furcsát érzek…abban a pillanatban ránéztem. Válaszolni akartam, de már nem volt kinek. Egy pillanat alatt meghalt.

A többiek nem is látták a történteket, háttal álltak, az orvos telefonon a központ kardiológusával beszélt, a kollégák az EKG-ét bámulták. A nagy csendet az én hangom törte meg, na gyerekek munkára! Újra élesztünk! Te jó ég, hallottam a reakciót. Az első ijedelem hamar elmúlt, de maradt a sok éves rutin, a nyugodt ténykedés. Intubálás- szívmasszás- monitor- szinte minden egyszerre. Így csináljuk, kapkodásnak nincs értelme. Most időben vagyunk, legalábbis ezt gondoltuk.10 perc elteltével még semmi eredmény, a kezelőben meleg van, már úgy érezzük, hogy kifogytunk a szuflából. Ekkor érkezik meg az esetkocsi teljes személyzettel, a betegünkért jöttek. Friss erő, ez most a legjobbkor…, beállnak segíteni.. Ekkor már heten küzdünk…  Huszonötödik percben, még mindig semmi… nem jött vissza. Istenem mi lesz??- kérdeztem magamtól. Ekkor már mint a gépek úgy dolgoztunk, nem éreztük a fáradságot a meleget, csak a félelmet, hogy elveszítjük. Gép módjára adtam az injekciót a vénába, gép módjára álltunk félre amikor a defibrillátorral ütöttük ki. Akkor abban a pillanatban történt valami velem, olyan érzésem lett, mintha valaki nézne, nézi ahogy dolgozom. Olyan volt mintha Péter “lelke” figyelne, ránéztem az falon lévő órára, huszonnyolc perc telt el. Belém hasított, már csak két percünk van…!

Idő!- kiálltja a doktor.

Huszonnyolc perc!- felelt valaki.

Még egyszer üssük ki, aztán meglátjuk…

Én csak azzal az érzéssel voltam elfoglalva, hogy Péter itt van, fizikailag halott, de lelke az él. A következő gondolatom az volt, megpróbálok kommunikálni vele gondolatban, hátha sikerül. Úgy sem fogok erről beszélni, nem tudja meg senki, mert még idiótának néznek… Péter! Mit fogok mondani a családodnak, az édesanyádnak, a lányodnak!? Péter, már nincs idő! Gyere vissza!! Itt mindenki szeret!…

Idő?!- hallom újra.

Harminc perc!

Értem…. Hagyjuk abba…Vége.

Dermedt csend, mindannyian Péter holttestét bámultuk, és ekkor a szíve szép lassan elkezdett magától dobogni…A világ legszebb zenéje volt ez fülünknek. Mosoly jelent meg az arcokon, volt olyan is aki nevetett. Boldogság, ezt éreztük mindannyian.

Az eset után félévvel találkoztam Péterrel. Beszélgettünk, mint régi barátok, majd felhozódott az Ő meghallása is.Nyugodtan beszélt róla, azt mondta teljesen átértékelődött az élete. Már másképp látja a világot, a régi fontos dolgok, már nem fontosak.Tudod, amikor meghaltam, nem tudom elmondani, hogy milyen érzés volt, olyan volt mintha aludnék, és álmodnék.Képzeld Te is ott voltál.- Hol?- kérdeztem Tőle. Hát álmomban! -felelte.

Születés és halál

2009 november 1. | Szerző: kpf

 Mindkettőt misztikum övezi, az utóbbit főleg.

Amikor egy emberke megszületik, felsír, a szülők, a család ujjong, és sokszor velük együtt a szülész is, hogy minden rendben van. S jó esetben megy is minden rendben a maga útján. Aki látott már 1-2 órás újszülöttet, az tudja, hogy milyen ráncosak ezek a pici emberkék. Aztán egy pár óra elteltével, bőrük kisimul és mind kivétel nélkül csoda szép baba lesz. Megviseli őket a szülés, a születéssel járó fájdalom, mert fájdalom ez, ahogy a világra jövünk. Fájdalom az első légvétel, fájdalom a szemnek a világosság, sőt elhagyni a jó meleget is fájdalom. Ekkor még emlékszünk a minket körülvevő védelemre, és ennek a születéssel vége. Mindenért meg kell küzdeni, még az oxigénért is. Ekkor elkezdődik egy élet. Azt mondják mindenki egy meghatározott életúttal születik erre a világra, születésünk előtt meghatározzuk családunkat, feladatunkat, nehézségeinket. Születésünk pillanatában mindezeket elfelejtjük. Szép is lenne, ha emlékeznénk rá!-Bár túl könnyű lenne a feladat, és nem lenne benne érdekes, mindent tudnánk előre. A születést, még mindig természetesebbnek gondoljuk, mint a halált, pedig aki születik, az egyszer meg is hal. Tudja ezt mindenki, még sem szívesen beszélünk róla. Ha a családban súlyos beteg van, egy pillanatra gondolunk a halálra, de valahogy nem akaródzik beszélni róla. -Félünk tőle!-Közvetlen családtagok is úgy vannak vele, majd akkor, amikor megtörténik. Utalnak rá, hogy szegénynek már nem sok van hátra. S akivel történik mindez, sokszor meg sem kérdezik, kínos erről beszélni, és fájdalmas is, pedig itt már nem segít az, hogy nem beszélek erről, akkor nincs is dilemma. Itt kezdődnek a bajok, nem kommunikálunk!! Magára marad a hozzátartozó és magára marad a haldokló. Mennyi magányos ember! Pedig lenne miről beszélni, nemcsak az utolsó kívánságokról. A haldokló az utolsó leheletéig szeretne részese lenni a család örömének és bajának. Fontos neki az információ amit tőlünk kap, fontos a család minden tagja. Merni kell kérdezni, beszélni. Felvállalni a haldokló ápolását sokan már végképp nem akarják. Ápolásra vagy inkább gondozásra van ekkor már szükség, és a legfontosabbra a szeretetre. A szeretetet egyetlen intézmény sem tudja biztosítani, de a legszegényebb viskóban is rá találhatunk. Hisz nem orvosi hókuszpókuszra van nekik szükségük, hanem másra, és ezt csak azoktól kapják meg akik egész életükben mellettük voltak, egyszóval a családtól. A család feladata és kötelessége ezekben a nehéz időkben is helytállni. Ó, na nem! Ez borzasztó! És hol van a kórház?!- Ez a kórház dolga! Én dolgozom! A családban mindenki dolgozik, meg mi is betegesek vagyunk. Száz kifogás. Mindenki tegye a dolgát, csak én maradjak ki. Aztán döntünk. Másról, nem magunkról, magunkkal szemben kicsit elnézőbbek vagyunk. Aztán csak úgy megnyugtatásunkra mondjuk, “jó lesz ott papa, majd meglátod”, kapsz gyógyszert, infuziót… Mindent megtesznek és mi is benézünk hozzád. Meglátod nem leszel egyedül.-Nincs is egyedül, a kórtermi szobákban legalább egy sorstársa van. Hazamenni már nem fognak, csak ha meghalnak. Emlékszem amikor kicsi voltam és egy mandula műtét miatt kórházban kellett lennem, hogy vártam, hogy mikor mehetek haza. Mennyire örültem amikor az egyik reggeli viziten a doktor azt mondta, ma ha jönnek hozzád akkor elengedünk. Micsoda boldogság volt, hazamenni,…

Élet és halál

2009 október 30. | Szerző: kpf

 Két évtizeden át pici életeket segitettem a világra, számszerint biztosan egy kisebb várost is betöltenének. Aztán három évvel ezelőtt, minden meggondolás nélkül pálya elhagyó lettem, ma is az embereket segítem, csak másképp.

Születés és halál.

Mindkettő az életünk része, mindannyiunkat érint. Mindenkit másként. A hozzávezető út is sokféle. A szülőszobai évek alatt mindig azt mondtam nincs két egyforma szülés, és most is azt mondom, és még azt is, hogy nincs két egyforma halál sem. Kegyes vagy kegyetlen, tök mindegy,az életnek vége van, legalábbis a földinek. Halál szempontjából mindegy, de hogyan halunk meg az már nem, és a hozzávezető út sem mindegy. Kinek az élete? Az enyém, akkor minden jót szeretnék, ha a másé akkor már más a hozzáállás. Hányszor látom ezeket, hányszor botránkoztat meg a szeretet nélküliség. Ekkor látszik meg mennyire szeretjük szeretteinket, vagy csak magunkat sajnáljuk, azzal, hogy nem engedjük el méltósággal. Háborgok akkor is amikor csupa jóindulatból kórházba dugják haldokló családtagjaikat mert ott jobb nekik jelszóval. Szeretném megkérdezni Ön is elhagyatva ,idegenek között szeretne meghalni? Mert én nem. Én a családommal szeretném tölteni utolsó napjaimat. Azok között akiket ismerek, akik szeretnek, és nem közömbösek a számomra. Nagy kérés? Szerintem nem, csak emberi. Egész életünk arról szól, hogy nem szeretünk egyedül lenni. Már egész piciny korunkban keresünk barátokat, majd szerelmet, társat, családot. Sőt amikor megszületünk akkor sem vagyunk egyedül, ott van az egész család. Akkor halálunkor mért van másképp?? Miért különlegesebb esemény??