Élet és halál
2009 október 30. | Szerző: kpf |
Két évtizeden át pici életeket segitettem a világra, számszerint biztosan egy kisebb várost is betöltenének. Aztán három évvel ezelőtt, minden meggondolás nélkül pálya elhagyó lettem, ma is az embereket segítem, csak másképp.
Születés és halál.
Mindkettő az életünk része, mindannyiunkat érint. Mindenkit másként. A hozzávezető út is sokféle. A szülőszobai évek alatt mindig azt mondtam nincs két egyforma szülés, és most is azt mondom, és még azt is, hogy nincs két egyforma halál sem. Kegyes vagy kegyetlen, tök mindegy,az életnek vége van, legalábbis a földinek. Halál szempontjából mindegy, de hogyan halunk meg az már nem, és a hozzávezető út sem mindegy. Kinek az élete? Az enyém, akkor minden jót szeretnék, ha a másé akkor már más a hozzáállás. Hányszor látom ezeket, hányszor botránkoztat meg a szeretet nélküliség. Ekkor látszik meg mennyire szeretjük szeretteinket, vagy csak magunkat sajnáljuk, azzal, hogy nem engedjük el méltósággal. Háborgok akkor is amikor csupa jóindulatból kórházba dugják haldokló családtagjaikat mert ott jobb nekik jelszóval. Szeretném megkérdezni Ön is elhagyatva ,idegenek között szeretne meghalni? Mert én nem. Én a családommal szeretném tölteni utolsó napjaimat. Azok között akiket ismerek, akik szeretnek, és nem közömbösek a számomra. Nagy kérés? Szerintem nem, csak emberi. Egész életünk arról szól, hogy nem szeretünk egyedül lenni. Már egész piciny korunkban keresünk barátokat, majd szerelmet, társat, családot. Sőt amikor megszületünk akkor sem vagyunk egyedül, ott van az egész család. Akkor halálunkor mért van másképp?? Miért különlegesebb esemény??
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
A születés öröm, a halál szomorúság tragédia. A halálról nem beszélünk, főleg a gyerekeknek nem. A haláltól félünk. Persze a halálhoz hozzátartozik az öregség vagy a betegség, többnyire mindkettő, a kórház is ezek miatt kell. Ma már nem élnek együtt a generációk és így mint gyermek nem tapasztal meg minden élethelyzetet, ahogy ez régen történt. Ezért van az elidegenedés , félelem a halállal összefüggő keserű tragikus érzésektől.
Talán azért magányos az ember amikor meghal, mert annak az időpontját nem lehet előre kiszámítani, ellenben a születés időpontjával.
Szakorvosi vizsgámon az akkor ismert professzorral vitába kellett szállnom, mert véleménye szerint mindenkinek kórházban kell meghalnia. Akkor biztos , hogy minden megtettek érte orvosilag.Én azt mondtam, hogy azokban a helyzetekben, amikor már orvosilag nincs kilátás eredményre , kár a beteget kórházba utalni. Haljon meg otthon, családja szeretetében. Lehet, hogy a családnak ez nehezebb, de a fájdalom, gyász is gyorsabban enyhül, ha tudom, hozzátartozóm úgy halt meg, hogy éreze szeretetemet, fájdalmamat