Születés és halál

2009 november 1. | Szerző: kpf |

 Mindkettőt misztikum övezi, az utóbbit főleg.

Amikor egy emberke megszületik, felsír, a szülők, a család ujjong, és sokszor velük együtt a szülész is, hogy minden rendben van. S jó esetben megy is minden rendben a maga útján. Aki látott már 1-2 órás újszülöttet, az tudja, hogy milyen ráncosak ezek a pici emberkék. Aztán egy pár óra elteltével, bőrük kisimul és mind kivétel nélkül csoda szép baba lesz. Megviseli őket a szülés, a születéssel járó fájdalom, mert fájdalom ez, ahogy a világra jövünk. Fájdalom az első légvétel, fájdalom a szemnek a világosság, sőt elhagyni a jó meleget is fájdalom. Ekkor még emlékszünk a minket körülvevő védelemre, és ennek a születéssel vége. Mindenért meg kell küzdeni, még az oxigénért is. Ekkor elkezdődik egy élet. Azt mondják mindenki egy meghatározott életúttal születik erre a világra, születésünk előtt meghatározzuk családunkat, feladatunkat, nehézségeinket. Születésünk pillanatában mindezeket elfelejtjük. Szép is lenne, ha emlékeznénk rá!-Bár túl könnyű lenne a feladat, és nem lenne benne érdekes, mindent tudnánk előre. A születést, még mindig természetesebbnek gondoljuk, mint a halált, pedig aki születik, az egyszer meg is hal. Tudja ezt mindenki, még sem szívesen beszélünk róla. Ha a családban súlyos beteg van, egy pillanatra gondolunk a halálra, de valahogy nem akaródzik beszélni róla. -Félünk tőle!-Közvetlen családtagok is úgy vannak vele, majd akkor, amikor megtörténik. Utalnak rá, hogy szegénynek már nem sok van hátra. S akivel történik mindez, sokszor meg sem kérdezik, kínos erről beszélni, és fájdalmas is, pedig itt már nem segít az, hogy nem beszélek erről, akkor nincs is dilemma. Itt kezdődnek a bajok, nem kommunikálunk!! Magára marad a hozzátartozó és magára marad a haldokló. Mennyi magányos ember! Pedig lenne miről beszélni, nemcsak az utolsó kívánságokról. A haldokló az utolsó leheletéig szeretne részese lenni a család örömének és bajának. Fontos neki az információ amit tőlünk kap, fontos a család minden tagja. Merni kell kérdezni, beszélni. Felvállalni a haldokló ápolását sokan már végképp nem akarják. Ápolásra vagy inkább gondozásra van ekkor már szükség, és a legfontosabbra a szeretetre. A szeretetet egyetlen intézmény sem tudja biztosítani, de a legszegényebb viskóban is rá találhatunk. Hisz nem orvosi hókuszpókuszra van nekik szükségük, hanem másra, és ezt csak azoktól kapják meg akik egész életükben mellettük voltak, egyszóval a családtól. A család feladata és kötelessége ezekben a nehéz időkben is helytállni. Ó, na nem! Ez borzasztó! És hol van a kórház?!- Ez a kórház dolga! Én dolgozom! A családban mindenki dolgozik, meg mi is betegesek vagyunk. Száz kifogás. Mindenki tegye a dolgát, csak én maradjak ki. Aztán döntünk. Másról, nem magunkról, magunkkal szemben kicsit elnézőbbek vagyunk. Aztán csak úgy megnyugtatásunkra mondjuk, “jó lesz ott papa, majd meglátod”, kapsz gyógyszert, infuziót… Mindent megtesznek és mi is benézünk hozzád. Meglátod nem leszel egyedül.-Nincs is egyedül, a kórtermi szobákban legalább egy sorstársa van. Hazamenni már nem fognak, csak ha meghalnak. Emlékszem amikor kicsi voltam és egy mandula műtét miatt kórházban kellett lennem, hogy vártam, hogy mikor mehetek haza. Mennyire örültem amikor az egyik reggeli viziten a doktor azt mondta, ma ha jönnek hozzád akkor elengedünk. Micsoda boldogság volt, hazamenni,…