Újra élesztés

2010 október 16. | Szerző: kpf |

 Sokáig gondolkodtam, hogy folytassam-e ezt a blogot, folytatom, ha tetszik, ha nem. Miért is kezdtem igazán ebbe témába? – A következő történet, amit megpróbálok elmesélni, remélem sikerül, ez győzött meg, hogy kell erről beszélni.

Sikeres újra élesztést hajtottunk végre kb. 3 évvel ezelőtt, előtte és utána volt több is, de ez nagyon különleges volt. Megváltoztatta az életemet, és persze a paciensét is. Olyan emberről lesz szó akit több éve ismertem, dolgoztunk is együtt, amikor úgy hozta a sors. Tehát a beteg nem volt ismeretlen. Egy májusi estén barátjával bejött hozzánk a kórházba, én a számítógépen dolgoztam, először nem is akartam a kezelőbe menni, azt gondoltam, hogy csak baráti látogatás. Aztán valami miatt abba hagytam a munkám és előre mentem. Péter, nevezzük így, már a vizsgáló asztalon feküdt, a kolléga a rutin vizsgálatokat végezte nála EKG készítést, és vérnyomás mérést. Amikor kész lett, átnyújtotta a leletet, ekkor érkezett meg a kardiológus, együtt bámultuk a papírt, mint aki nem hisz a szemének. Végül az orvos elkezdett telefonálni, hallottam, hogy a kardiológiai központot hívja. Én Péter mellett maradtam, hozzáláttam stabil véna biztosításához. Amikor már bent voltam a vénában, Péter megkérdezte tőlem, hogy mondjam meg mi van most vele. Tudod mondta alig hallhatóan, olyan furcsát érzek…abban a pillanatban ránéztem. Válaszolni akartam, de már nem volt kinek. Egy pillanat alatt meghalt.

A többiek nem is látták a történteket, háttal álltak, az orvos telefonon a központ kardiológusával beszélt, a kollégák az EKG-ét bámulták. A nagy csendet az én hangom törte meg, na gyerekek munkára! Újra élesztünk! Te jó ég, hallottam a reakciót. Az első ijedelem hamar elmúlt, de maradt a sok éves rutin, a nyugodt ténykedés. Intubálás- szívmasszás- monitor- szinte minden egyszerre. Így csináljuk, kapkodásnak nincs értelme. Most időben vagyunk, legalábbis ezt gondoltuk.10 perc elteltével még semmi eredmény, a kezelőben meleg van, már úgy érezzük, hogy kifogytunk a szuflából. Ekkor érkezik meg az esetkocsi teljes személyzettel, a betegünkért jöttek. Friss erő, ez most a legjobbkor…, beállnak segíteni.. Ekkor már heten küzdünk…  Huszonötödik percben, még mindig semmi… nem jött vissza. Istenem mi lesz??- kérdeztem magamtól. Ekkor már mint a gépek úgy dolgoztunk, nem éreztük a fáradságot a meleget, csak a félelmet, hogy elveszítjük. Gép módjára adtam az injekciót a vénába, gép módjára álltunk félre amikor a defibrillátorral ütöttük ki. Akkor abban a pillanatban történt valami velem, olyan érzésem lett, mintha valaki nézne, nézi ahogy dolgozom. Olyan volt mintha Péter “lelke” figyelne, ránéztem az falon lévő órára, huszonnyolc perc telt el. Belém hasított, már csak két percünk van…!

Idő!- kiálltja a doktor.

Huszonnyolc perc!- felelt valaki.

Még egyszer üssük ki, aztán meglátjuk…

Én csak azzal az érzéssel voltam elfoglalva, hogy Péter itt van, fizikailag halott, de lelke az él. A következő gondolatom az volt, megpróbálok kommunikálni vele gondolatban, hátha sikerül. Úgy sem fogok erről beszélni, nem tudja meg senki, mert még idiótának néznek… Péter! Mit fogok mondani a családodnak, az édesanyádnak, a lányodnak!? Péter, már nincs idő! Gyere vissza!! Itt mindenki szeret!…

Idő?!- hallom újra.

Harminc perc!

Értem…. Hagyjuk abba…Vége.

Dermedt csend, mindannyian Péter holttestét bámultuk, és ekkor a szíve szép lassan elkezdett magától dobogni…A világ legszebb zenéje volt ez fülünknek. Mosoly jelent meg az arcokon, volt olyan is aki nevetett. Boldogság, ezt éreztük mindannyian.

Az eset után félévvel találkoztam Péterrel. Beszélgettünk, mint régi barátok, majd felhozódott az Ő meghallása is.Nyugodtan beszélt róla, azt mondta teljesen átértékelődött az élete. Már másképp látja a világot, a régi fontos dolgok, már nem fontosak.Tudod, amikor meghaltam, nem tudom elmondani, hogy milyen érzés volt, olyan volt mintha aludnék, és álmodnék.Képzeld Te is ott voltál.- Hol?- kérdeztem Tőle. Hát álmomban! -felelte.